Karantén, Home Office, Home Scool, tök mindegy hogy hívják, a lényege : BEZÁRTSÁG
Lehet marha nagy teraszod, vagy udvarod, egy idő után “kinövöd”.
Vágysz a szabadságra, a szabadba…
Ezzel én is, mi is így voltunk, alig vártam hogy leteljen a karantén ideje és kimehessünk.
A sors iróniája, hogy 1 azaz egy napunk maradt mindezt kiélvezni, jött a kijárási korlátozás…
Kövezzetek meg, én összeszedtem a “kiccsaládot” és elmentünk bicajozni.
Nem sokat és nem messze, de kikívánkoztam a szabadba, a természetbe, a kedvenc sportunkkal még mielőtt a párom visszaül a kaminyonába és újra a nyakába veszi Európát…
Uticél a ságvári erdő lett, utána pedig a Balaton part, a móló….
A lényeg nem is ez…ki kiváncsi arra hogy telnek a napjaink nemigaz?!
Nyílván mindenkinek ugyanolyan szétszórt, kapkodós, tele millió problémával.
Viszont észrevettem valamit.
Valamit, amit eddig még nem, pedig régen is látnom kellett volna.
Nem azért nem láttam mert figyelmetlen voltam, hanem mert nem létezett. Vagy legalábbis nem ebben a formában.
Láttunk bogaraktat. Kis földbe vájt lyukakban élnek. Valahányszor a közelébe léptem, beszaladt az otthonába 🙂 A páncéljuk fekete, a napfényben zöldesen csillogó. Csodaszép. Pillangókat, akik szinte követtek minket, vörös szárnyúakat, szépséges mintázattal. És éreztük a tavaszi bokrok és fák virágainak illatát. A Sió parton tekerve megcsapott egy illat. A víz illata. Talán jelentéktelen illat, egyben fantasztikus. A fűzfák árnyékában megálltam egy pillanatra hogy magamba szívjam ezt az illatot.
Hiányzott. Csak akkor és ott jöttem rá hogy mennyire.
Máskor, a rohanó világban, a jól megszokott hétköznapokban eltörpülő és jelentéktelenné váló dolgok hirtelen felerősödtek. A fák rügyei, az apró rovarok, a levegő érintése a bőrödön, a víz illata, mind-mind egy apró csodává vált.
A vasúti átjáró töltésénél a Sió parton két fűben heverő bicaj, és egy fiatal pár a fűben ülve.
Beszélgettek.
Egyikük kezében sem volt telefon, fülhallgató, csak simán BESZÉLGETTEK!
A mólón rajtunk kívül szinte senki, a kanyarban egy pár akik a kisfiukkal hattyút etettek.
Játszottak.
Telefon és tablet nélkül. Csak JÁTSZOTTAK!
Csak leültem a padra és néztem ahogy a szél hullámokat formáz a Balaton vizéből, és hallgattam a víz hangját ahogy a hullámok a köveknek csapódnak.
Olyan megnyugtató érzés volt mindez, teljesen elfeledtette a hétköznapok súlyos és nyomasztó problémáit, hogy szinte fájdalmas volt felállni, felülni a bringára és megválni a látványtól és az érzéstől.
A világ most VALÓBAN lelassulni látszik. Kényszerből ugyan, de most egy kicsit megpihen.
Látom az embereket, hogy elkezdenek törődni egymással.
A családokat, hogy újra családokká válnak.
A párokat, akikújra egymásra találnak.
Észrevesszük az apró csodákat.
Átértékeljük és megbecsüljük az IDŐT amit együtt tölthetünk.
Az igazán fontos és értékes dolgokra koncentrálunk.
Megtanulunk újra “emberekké” válni…
Bennem ez az egész valahogy úgy fogalmazódott meg, hogy ez a tragikus helyzet egyben egy új esély is. Az emberiség kezdte elveszíteni Önmagát. Gyűlölködés, viszály, harag kezdett eluralkodni, egy önző, és – bármilyen szörnyű kimondani- gonosz világ volt születőben.
Egy virtuális világban éltük meg minden örömünket és bánatunkat az összes bosszúságunkat, életünk szinte minden mozzanatát, egy hatalmas káoszban.
És én azt gondolom még épp időben kaptunk egy lökést, egy figyelmeztetést hogy LASSÍTS!
Hogy be KELL húzni a féket, megállni, körülnézni és észrevenni a VALÓSÁGOT! A valódi világot és valódi embereket, a valódi kapcsolatokat és mindazokat a valódi értékeket, amik elveszni látszottak…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: